Befekszem az ágyba, leoltjuk a villanyt, hátat fordít nekem. A mellkasomig húzom a takarót. Nem bújok hozzá, sem ő hozzám. Ismerős ez, megrágott, unalmas.
Az oldalamra fordulok. Az arcom alá helyezem a tenyerem, nagy levegőt veszek, hangosan ásítok. Nem moccan. Nem lehet, hogy máris elaludt. Megemelem a fejem, pislogó remegéseket keresek az arcán. Ebben a gyér, beszökő lámpafényben mintha ráncos sivatagot viselne. Pedig volt idő, amikor olyan meleg és érett volt, mint a Földközi-tenger partjai.
Visszafordulok a hátamra, kinyújtom a lábam. Kilátszik a lábujjam a takaró alól, hűvöset fütyül rá a szoba. Összecsípem talpammal a paplant, lejjebb húzom, mire a mellkasom kezd el fázni. Biztosan felgyűrődött a huzatban, gondolom. Ránézek Vicusra, hátha fent van vagy tudom is én. Szája tátva, megállíthatatlanul csorog ki belőle a nyál. Ütemesen leheli ki azt a dühítő szájszagot.
Felkelek. Megfogom a takaró végét, hullámokat verek saroktól sarokig. Mintha összement volna a paplan. Talán csak a szoba homálya csal meg. Vicus megmoccan, erőtlenül felkönyököl, iszik pár kortyot a szekrényére kikészített pohárból, aztán visszaereszkedik. Mire bármit is mondhatnék, horkol. Az igazi tengerpartok nem horkolnak.
Visszabújok mellé. Nem illeszkedik rám a takaró. Húzgálom, fészkelődöm, helyezkedem, de nem jó. Valami nem jó. Felkapcsolom a lámpát, megrázom a vállát. Csináltál valamit a takaróval, kérdem idegesen. Rám néz, azzal a bamba, értetlen képével. Pontosan tudom, hogy most meg fogja dörzsölni a szemét, hitetlenkedve pislogni fog, és idegőrlőn lassan leesik neki a kérdés.
Dörzsölés, hitetlenkedés, homlokráncolás. Holnapután lesz nagymosás, mondja cincogó hangon, és ráejti karját a szemére. Fürkészem, de ez a citrommá facsaradott arc semmi jelét nem mutatja a hazugságnak. Mostanra ez is gyanús.
Leoltom a lámpát, az oldalamra fekszem, magzatpózba rendezem magam, és lehunyom a szemem. A külvilág tompa zaja ütemes rikácsolássá, a fények tűzijátékká változnak. Kellemes ez a rám telepedő káosz. Megnyugvás, elszenderülés, szuszogás.
A tompaságból arra riadok, hogy hangyák másznak a karomban. Kirázom magamból a zsibbadást, és sírhatnékom támad. Hogy lehet, hogy Vicus ennyire háborítatlanul alszik, amikor én az ébrenléttel küzdök? Hol a jóban-rosszban? Hol a kölcsönös tisztelet? Ha nem alszom, nem fogok tudni teljesíteni holnap a munkában, de ha ő nem alszik, az égvilágon semmi nem történik. Néhány papírlap, néhány csésze, ha helyt változtat miatta. Senkit nem érdekel.
Lerúgom magamról a takarót, odatámolygok a polchoz, és kiveszek belőle egy pár zoknit. Vicus felém fordul, feje leköveti a mozgásom. Felhúzom a zoknit, visszafekszem. Betakar, csókot nyom a homlokomra, majd ismét elfordul, alszik. Neki aztán tényleg nem tűnik fel semmi.
A zokni meleg, várom a rikácsolást, a tűzijátékot, a káoszt, és már épp elnyomna az álom, amikor felágaskodik a szőr a lábamon. Hálószobai Szibéria. Vagy tavaszi hűvösség. Amolyan hűv. És ha már itt ez a hűv, akkor vajon az is létezik, hogy összemegy a takaróm? Nem, hát legfeljebb csak félreértek valamit. Talán csak a kimerültségtől hiszem ezt. Vagy az elhízás tehet róla. Egyébként is sokat mondogatja Vicus, hogy le kéne adnom. Netalán egyszeriben tényleg úgy felpuffadtam volna, hogy kinőttem a takaróm?
Ismét összefogom a talpammal a paplant, lejjebb húzom, de nem jó így. Nem jó, hogy kivan a mellkasom. Nem jó, hogy ha oldalra fordulok, fel kell húznom a térdem. Nem jó, hogy ha kinyújtom a lábam, fázom. Netalán tényleg zsugorodik a takaróm. Netalán valóban történt valami vele, csak Vicus elhallgatja. Netalán ő tehet mindenről azokkal a visszahúzódó, rideg hullámaival, és a szikkadt bőrével, ami egészen biztosan sótlan lenne, ha megnyalnám.
Forgolódom, helyezgetem a takarót. Egy rántásnál hirtelen megenyhül, pehelykönnyűvé és rémisztően apróvá válik. Mint egy rossz kupak, sehogy nem akar rám férni. Át kell ölelnem Vicust. Nem hánykolódhatok tovább ebben a kétségekkel teli állapotban. Talán felvesz egy magamfajta magányos, vén hülyét. Szorosan hozzábújok. Hozzásimítom a fenekéhez az ágyékom. Ölelem, szorítom a csuklóját, csókolgatom a nyakát. Ne hagyj el, ne hagyj el, sutyorgom neki nyüszögve, mint egy útszéli kutya.
Nem mozdul, pedig éber, érzem a testtartásán. Ilyenkor ugyanolyan, mint amikor alszik, csak hegyesebbek a szögei. Kiráz a hideg a közönyétől. Nem lehet, hogy ne forduljon felém, simítsa meg az arcom, és kérdezzen rá, mi a gond. Nem lehet, hogy nem érdeklem, amikor ő nem érdekel engem. Én akarok az első lenni a nem-érdeklődésben. A lábam közé gyűröm a takaróm, bekapom a számba a sarkát. Rágom, mint a főtt kukoricát, pedig nem is emlékszem már, milyen az íze.
(Megjelent az Alföld 2021/9-es számában, a borítókép a lapszám illusztrációit készítő művész, Olexa József munkája.)
Hozzászólások